Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek című kötetéből valók az alábbi esszék. A kiválasztott írásokhoz, részletekhez feladatok tartoznak. A szövegértési feladatsor gyakorlására javaslom.
Az anyanyelv édessége és végtelensége
[...]
Előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy az olyan nyelv, mely csakis a megértést és megértetést szolgálja, voltaképp fölösleges is. Egy félszázad óta, hogy Schleyer Márton (1879-ben) kiagyalta a volapüköt, egyre-másra keletkeznek a jobb és rosszabb műnyelvek. Nemes ábrándozók éjt-napot egybeöltve fáradoznak azon, hogy megszüntessék a bábeli nyelvzavart, mely sokszor bizony kellemetlen és ijesztő, de sokszor bizony izgató és édes is, akár maga az élet. Kétségtelenül megindító, hogy az emberiség a véges értelmével le akarja nyűgözni a végtelen lelket, a nyelvet. Ebben van valami égvívó elszántság. Az újítók némi eredménnyel is dicsekedhetnek. Ezeken a műnyelveken elmondhatjuk, hogy hol lakunk, mi a foglalkozásunk, mennyi a pénzünk, de azt már nemigen mondhatjuk el, hogy milyen nyilallást érzünk vékonyunkban, hogy milyen dajkadalt dúdolt fölöttünk az anyánk, és hogy milyen furcsa mosollyal nézett utánunk kedvesünk. Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat. Újságnak sem újság az ilyen „világnyelv". Már az ősember is tudta. Süketnéma-jelekkel érintkezett azokkal, akikkel nem tudott beszélni. Ujjainkat a világ teremtése óta számológépül is használjuk, s a tenyérbe hajtott fej mindenütt azt jelenti, hogy álmosak vagyunk, és aludni szeretnénk. Ennél többet, árnyalatosabbat, elevenebbet ezeken a segédnyelveken se lehet közölni, legföljebb ugyanezt tüzetesebben, mert hiányzik belőlük az élet lüktető ereje és meghittsége.
C. G. Ogden a kérdést meg akarja kerülni. Nem egy mesterséges nyelvet eszel ki a leendő világnyelvül: az angolt óhajtja azzá tenni úgy, hogy a végletekig egyszerűsíti. Az ő sarkalatos angol nyelvében (Basic English) mindössze hétszázötven szó van, mely nézete szerint untig elegendő minden fogalom, állapot megérzékeltetésére. Olvastam egy levelét, melyet a jeles tudós saját kezűleg írt egyik barátomhoz ezen a sarkalatos angol nyelven. Nem azt írta, hogy külföldön van. Ez a szó már nem szerepel szótárában. Azt írta, hogy kívül van Anglián. Nyomban megállapítottam, hogy a sarkalatos angol -legalább számomra - sokkal nehezebb, mint Shakespeare bármelyik szövege. Nem mondhatom, hogy fölmásztam a fára, mert a mászni szó is hiányzik belőle, csak azt mondhatom, hogy fölmentem a fára.
Kötve hiszem, hogy ez a közlési mód bárkit is kielégítene. Nincs a földgolyón olyan ember, aki ennyire „egyszerű" volna. A nyelv nem lehet „egyszerű", mert az ember nem „egyszerű", aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni. Egy kétéves gyermek semmisnek látszó, satnya nyelve is végtelenül bonyolult és gazdag. Talán sokkal előbb tudja azt a szót, hogy mászni, kúszni, tipegni, topogni, baktatni, bóklászni, vagy vánszorogni, mint ezt: menni. Az angol tanár egyvonalúsága ellenkezik minden emberi lélekkel és minden nyelv fejlődéstörténetével. Ő nem egy halott nyelvet támasztott fel poraiból. Az ellenkezőt művelte. Megölt egy élő nyelvet. A nyelv az indulatok lázában született meg, nem ilyen jószándékú gondolatból. Nem erre a hétszázötven szóra vágyakozunk mi, nem is tízszer annyira, nem is Arisztophanész nábobi szókincsére. Anyanyelvünknek mind a száznegyvenenezer szavára vágyakozunk, melyet akár tudunk, akár nem, bármikor kitalálhatunk az ösztönünknél fogva, anyanyelvünknek e korlátlan lehetősége és bűvös szellemi légkörére van szükségünk, mely levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.
Itt kezdődik a nyelv, az anyanyelvnél, és itt is végződik. A többi nyelv, melyet megtanulunk, nem érdemli meg ezt a nagy nevet. Múltkor egy francia leánynak, aki régóta távol él hazájától, véletlenül azt mondtam valamilyen rossz ételre, hogy ratatouille. Ez afféle híg, pempős, elrontott kotyvalékot jelent, melynek se íze, se bűze. Elmosolyodott erre a szóra. Itt, az idegen környezetben már évtizedek óta nem hallotta. Úgy köszöntötte - az emlékezet boldog mosolyával -, mint valami gyermekkori ismerősét. Kérdésekkel ostromoltam, hogy tulajdonképpen micsoda az a ratatouille, hogy miféle étel lehet rata-touille az alakja és halmazállapota szerint, s ő, mint bármelyik francia, akiben létező valóság az anyanyelv, emlékei és érzései alapján, egy tömeg egyéni ösztön sugallatára, igennel és nemmel felelgetett. Csak néha tűnődött el, a határeseteknél, hogy például egy elázott húskolonc lehet-e ratatouille, vagy sem. Hasonló biztonsággal tudnék válaszolni én, s bármelyik magyar is arra a kérdésre, hogy micsoda lehet pempő és micsoda gezemice. Ilyen ködfoltokból áll a nyelv. Ezeket a lelkünk világítja át esetről esetre. Minden megnyilatkozása, a legegyszerűbb is, a szövevények szövevénye, az árnyalatok árnyalata, az emlékek emléke.
Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.
Feladat:
- Írjon ki a szövegből 5-6 olyan állítást, amellyel egyetért és/vagy vitatkozna! Válaszát indokolja!
- Milyen szándékkal próbálkoznak új nyelv teremtésével egyes nyelvészek?
- Hogyan érvel Kosztolányi a mesterséges nyelv létrehozásának értelmetlensége ellen?
- Mesterséges nyelvnek tekinthető-e a halandzsa vagy nyelvi játéknak? Az alábbi példa alapján válaszoljon! Alkosson az Ön által ismert nyelveken 3-3 soros halandzsaszöveget!
- Gyűjtsön legalább 1 olyan magyar szót, amelyről azt gondolja, hogy valójában lefordíthatatlan egy szóval, mert a magyar kultúrába való beleszületés adja meg a jelentésének azonnali megértését?
Halhatatlanságunk
Valaki egy társaságban elmesélte, hogy egy újságban ezt olvasta: „Úgy szerette az urát, hogy tejben-vajban fürösztötte meg." A társaság egyszerre hahotázni kezdett, egy igekötő miatt. Senkinek se kellett magyarázni, hogy akit szeretünk, azt tejben-vajban fürösztjük, de akit tejben-vajban fürösztünk meg, és kiteszünk ilyen fölöttébb kényelmetlen gyötrelemnek, talán nem is szeretjük. A nyelv ennélfogva nagyon pontos is. Amikor anyanyelvemen kijelentem, hogy nem, akkor nem vagyok egyszerű, hanem máris roppant bonyolult vagyok, mert nem azt mondtam: ó, nem, vagy: dehogy, vagy: egyáltalán nem, vagy: ellenkezőleg, hanem minden más értelmet kizárva ezt jelentettem ki kereken: nem. Gondolják meg, milyen különbség van e két igenlés között: igen és: ja igen. Ha beszélünk, mindig csak az a célunk, hogy ily hiánytalanul közöljük önmagunkat, s ez nemcsak; a kifejezés művészénél: a költőnél, hanem bármelyik embernél is nem pusztán gyakorlati cél, hanem sokszor szinte öncél, önmagában is kielégülés, boldogság és üdülés.
Egy példát hozok föl. Ágyban fekszem, és lázam van. Valaki a szobámba lép, s azt kérdezi tőlem, hogy beteg vagyok-e. Az illetővel nem óhajtom közölni a tárgyilagos tényt eszperantóul: Mi estas malsana, vagy franciául: je suis malade, vagy angolul: I'm ill, vagy spanyolul: Soy enfermo, vagy olaszul: Sono ammalato, vagy németül: Ich bin krank. Ez egy tény észlelése. Több nála a hallgatás. De ha véletlenül egy magyar toppan szobámba, s megkérdezi: Beteg vagy?, ezzel már szívesen társalgók végtelen lelkemnek megfelelő végtelen változatossággal, mely betegségem fokát és lelki állapotomat egyszerre jelzi, olyan billentyűzeten, melynek százezernél több a billentyűje, s a lélektani helyzethez és a köztünk levő kapcsolathoz mérten millió és trillió a hangszíne.
Feladat:
- Gyűjtsön olyan szólásokat, amelynek egy elemét megváltoztatva vagy a szólást kibővítve humoros hatást keltünk!
- Milyen képet talált Kosztolányi az anyanyelvi beszéd örömének kifejezésére?
- Írjon olyan diáknyelvi kifejezéseket, amelyekben az anyanyelvvel való játék fejeződik ki!
- Mutassa be azt a beszédhelyzetet, amelyben idegen nyelven semmiképpen nem tudná kifejezni érzéseit, gondolatait, hangulatát!
- Mit gondol: a „szmájlik” (érzelmi szimbólumok) segítik vagy gátolják az önkifejezést? Válaszát indokolja! (Érvelő szöveg lehet próbaérettségin!)
- „Azok, akik szeretnek a jóslás felelőtlen mesterségével foglalkozni, mostanában gyakran mondogatják és írogatják, hogy a nemzeti nyelvek - az anyanyelvek - a közlekedési eszközök gyorsulása, a rádió, a mozi által egy messze, nagyon messze jövőben mind el fognak tűnni a föld színéről, és az emberiség leendő egységes világnyelve fogja helyettesíteni őket. Hogy ezt egy magas szempontból kívánatosnak tartom-e, arról nem tudok nyilatkozni. Nemigen valószínű, hogy ez akár kétezer év múlva meg is történjék, mert természetellenes, s így emberietlen. Jellemző azonban, hogy ez a gondolat most ötlik föl, abban a században, mely a géplelket imádja, s ellensége minden egyéniségnek. Az egyén egyéniségét lassan aláássák. Csak a tömegek élnek és uralkodnak. A nemzeti nyelvben, mely bensőséges árnyalatával és szólásaival nemzedékről nemzedékre öröklődött, valamiképp még kifejeződött a tömegek egyénisége, s a tömegek halhatatlansága. Ha a nemzeti nyelv helyett egyetlen nyelv uralkodnék a világon kényúrként, akkor a tömegek egyénisége elpusztulna, s vele együtt a tömegek halhatatlansága is, melyek akár tizenkétmillióból, akár százhetvenmillióból álltak, mégis egy meghittebb közösséget jelentettek, mint az egész. Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne. Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének. Bármily valószínűtlen ez a folyamat, s bármily távoli időpontra helyezik az ábrándozók, a puszta elképzelésére is a nirvánánál semmibb semmi vesz körül. Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb.
Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.”
Feladat:
- Milyen állításokat fogalmazott meg a szerző a fenti részletben?
- Vitatkozzon vele vagy állításit bizonyítsa a saját példáival!
Ige
Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.
Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: "Tűz van", nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.
Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem énekelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.
Ha egy férfi egy leánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: "szeretem", a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi se történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztítást okoz majd benne, mint egy tűzvész.
A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a bibliának ez a szózata: "Kezdetben vala az ige."
Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.
Pesti Hírlap, 1933. október 1.
Feladat:
- Bővítse a szerző példáit a magáéval a szó teremtő erejének bizonyítására!
- Írjon olyan példamondatokat (gyűjthet költői sorokból is), amelyek azt igazolják, hogy a szó önmagában nem csúnya vagy fennkölt, hanem a kontextus, a beszédhelyzet teszi azzá, annak a függvénye!
https://annof.blogter.hu/427046/kosztolanyi_dezso_nyelv_es_lelek_reszletek